Ismét kiújolt a Placebo-mániám, de ezt mondtam. Azt nem, hogy minden egyes alkalommal, amikor elkezdek megint Placebot hallgatni (mert nem úgy megy ez, hogy every once in a while meghallgatok egy számot, nem, ha nekifogok, akkor az egész diszkográfiát végighallgatom negyvenszer, egy héten keresztül minimum), olyan katarzisélményem lesz, mintha most hallanám Molkot életemben először. Minden dalban van legalább három olyan sor, amivel tökéletesen azonosulni tudok. Ezért is támadt egy enyhén fanatikus ötletem. Van egy fekete noteszem, amibe eddig verses próbálkozásokat írtam, de a Placebo dalszövegek végülis magasabb művészi kategóriába tartoznak, ezért elkezdtem megtölteni a noteszt dalszövegekkel. Nem részletekkel, hanem az összes dalszöveget teljes formában elkezdtem beleírni, mindenféle kategória nélkül. A tervem az, hogy mindenhova hurcolni fogom magammal (igazán nem nagy notesz, és amennyi minden van nálam állandóan, simán elfér mellettük), és ha valami kiüti a biztosítékot, vagy éppen nem, és jól érzem magam, akkor kinyitom, és keresek hozzá egy találó részt. Mert minden érzésemet elénekelte már Brian... És sokszor érzem úgy, hogy most jaj de nagyon meg kellene hallgatnom mondjuk a Follow The Cops Back Home-ot, de épp nem tudom, mert vagy nem múködik megint az mp3-am, vagy nincs időm vagy valami, és ilyenkor csak előkapom a noteszt és elolvasom a dalszöveget. Jó, jó, vagyok akkora fan, hogy egy csomó mindent tudok kívülről, de van, hogy nem jut eszembe. Szóval igen, egy újabb formája a Chloé-féle önterápiának. Igaz, még csak hétnél tartok, de most még van időm.
Más. Alig várom, hogy menjek Kolozsvárra. Igaz, hogy apunak támadt az a csodás ötlete, hogy bizony ki kell meszelni a lakást (ez tény), és hogy ők mindenestül felköltöznek három napra, és akkor meszelünk. Egy kicsit elvette a kedvem ez, mert Kolozsvár éppen az a hely, ahová itthonról menekülök. Egész nyáron vártam a pillanatot, hogy Kolozsváron egyedül lehessek, és most ott sem lesz egy nyugodt magányos percem sem. Egyelőre úgy fest a dolog, hogy én korábban felmegyek, de rendbe kell szedni a lakást, mert anyuék agyfaszt kapnak, ha meglátják az ott uralkodó khm, körülményeket. A viccesebb dolog meg az a tény, hogy a nyáron kivágták az áramunkat, úgyhogy ha most felmegyek, minimum egy éjjelt egy tök sötét, villany nélküli lakásban kell eltöltenem, és előre be vagyok szarva. Nem beszélve a büntetésről és arról a pénzről, amit ki kell fizetni, hogy visszakössék. Anyu ugrált örömében, amikor megtudta. Most meg ki kellene takarítanom a szobámat, és ilyenkor mindig eszembe jutnak szép dolgok, meg érdekes dolgok, meg bármi, csak takarítani ne kelljen, úgyhogy valószínűleg még ma, rövid időn belül ismét jelentkezem egy nyálas, sírós, taknyos poszttal a szerelmi életemről. Nem viccelek, készüljön fel az a tíz ember, aki olvassa a blogot.
Jaj, és azt hiszem, ezután nem nagyon fogok kiemelgetni a bejegyzésekben, mert kinda fölösleges.