Most már tényleg nagyon Kolozsváron akarok lenni. Egyre szarabb itthon, pedig tényleg nem változott semmi, csak a tudat, hogy most már akár Kolozsváron is lehetnék. Nagyon hiányzik a lakás. És most, azt hiszem, felviszem az őzkoponyámat is, mert már hivatalosan is csak az enyém. Eddig azért megvolt az az érzés, hogy bár az én szobámban van, és én értékelem igazán a családban, azért mégiscsak apué. Mostmár egy éve itt van, apu sose jár be a szobába, szerintem már el is felejtette, hogy létezik. Csak azt nem tudom, hogy oldjam meg, hogy ne törjön ripityára az úton, végülis nem foghatom az ölemben a vonaton. Bár lenne helyem, mert valószínűleg senki sem akarna mellém ülni.
A tegnap a Stoker után annyira elöntött a vágy, hogy felvegyem a lábszárközépig érő kis fekete ruhámat a fehér virágokkal, egy fehér zoknival meg a fekete Oxfordommal. Még soha nem volt rajtam, mert nagyon retro, még nekem is, és tényleg úgy néznék ki benne, mint egy elmebajos. De azért lehet, hogy egy nap Kolozsváron bevállalom, ha ott jobb idő van. Már megint nincs semmi mondanivalóm, csak itt pötyögök, hogy ne kritikát kelljen írnom a novellaversenyre érkezett munkákról, mert egy lusta dög disznó vagyok. Az. Pedig azt is milyen szépen elterveztem, hogy leírom a tavaly év eseményeit meg nyomorgásait, mielőtt elfelejtem őket, és egy szót se írtam róluk. Pedig egy egész jó kis nyálas tiniregény lenne belőle.
Erre meg azért vessetek egy pillantást, mert elég királyság, és kijött belőlem is a patriotizmus.