Most már tényleg nagyon Kolozsváron akarok lenni. Egyre szarabb itthon, pedig tényleg nem változott semmi, csak a tudat, hogy most már akár Kolozsváron is lehetnék. Nagyon hiányzik a lakás. És most, azt hiszem, felviszem az őzkoponyámat is, mert már hivatalosan is csak az enyém. Eddig azért megvolt az az érzés, hogy bár az én szobámban van, és én értékelem igazán a családban, azért mégiscsak apué. Mostmár egy éve itt van, apu sose jár be a szobába, szerintem már el is felejtette, hogy létezik. Csak azt nem tudom, hogy oldjam meg, hogy ne törjön ripityára az úton, végülis nem foghatom az ölemben a vonaton. Bár lenne helyem, mert valószínűleg senki sem akarna mellém ülni.
A tegnap a Stoker után annyira elöntött a vágy, hogy felvegyem a lábszárközépig érő kis fekete ruhámat a fehér virágokkal, egy fehér zoknival meg a fekete Oxfordommal. Még soha nem volt rajtam, mert nagyon retro, még nekem is, és tényleg úgy néznék ki benne, mint egy elmebajos. De azért lehet, hogy egy nap Kolozsváron bevállalom, ha ott jobb idő van. Már megint nincs semmi mondanivalóm, csak itt pötyögök, hogy ne kritikát kelljen írnom a novellaversenyre érkezett munkákról, mert egy lusta dög disznó vagyok. Az. Pedig azt is milyen szépen elterveztem, hogy leírom a tavaly év eseményeit meg nyomorgásait, mielőtt elfelejtem őket, és egy szót se írtam róluk. Pedig egy egész jó kis nyálas tiniregény lenne belőle.
Erre meg azért vessetek egy pillantást, mert elég királyság, és kijött belőlem is a patriotizmus.

Gondolkoztam, hogy ennek vajon hol a helye, mert inkább cikk-féle, mint személyes bejegyzés, de végülis a személyes blogomhoz jobban kötődik, mint a S&L-hez, mert más oldalak inspirálnak a cikkírásban, mint a blogolásban. (De azért meg fogom említeni ennek a bejegyzésnek a linkjét a S&L-en is, azt hiszem, mert vagyok ilyen elvetemült önhírdető, meg hát azért érdekes dolgok ezek.)
Azt érdemes tudni rólam, hogy már nagyon régóta, kb. 6 éve szerkesztek GP-n, de az is lehet, hogy több... Az első oldalaimra nem is igazán emlékszem, a címüket sem tudom, de van valami halvány emlékképem egy régi tárcsázós telefonos fejlécről... De ez minden. Az viszont tény, hogy az első oldalam egy Britney-s lap volt, amit egy barátnőmmel szerkesztettem, de nagyon rövid életű volt, és hamar átálltam a blogolásra. A blogok meg mindigis jelen voltak a GP-s életemben, bár sokszor próbálkoztam más témákkal is, grafikás meg webes híres meg kritikás lapokkal, de a blogolás valahogy mindig ott volt a háttérben. Most arról szeretnék írni, hogy mely blogoknak és szerkesztőknek köszönhetem, hogy most az vagyok, aki, és úgy írok blogot, ahogy.
Az első számú inspirációforrásom és nagy kedvenc blogom a DeadDreams.gp volt, Lilia szerkesztésében, ami mind a mai napig üzemel, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Lilia nagyon-nagyon szép, művészi és csodálatosan megfogalmazott bejegyzéseket ír, sosem az átlagos mi-történt-ma dolgokat, hanem fantasztikus érzéssel egymás mellé helyezett gondolatok, gyönyörű képek, metaforák és hasonlatok vannak a bejegyzéseiben, mindegyik megállná a helyét egy külön irodalmi alkotásként. Ő alapozta meg bennem is ezt a stílust, amit bár már Gportálon nem, de a sokkal személyesebb (és sokkal ritkábban frissülő) Blogspotos blogomon képviselek. Szóval Lilia az, akire az első perctől fogva rettenetesen felnéztem, tiszteltem és csodáltam őt, és akinek nagyon sokat köszönhetek.
Ugyanebből az időszakból meg kell említenem Fleurt, aki akkoriban Amélie néven szerkesztett, és akinek a könnyed báját mindig is csodáltam. Naponta többször jártam az oldalán, és mindig mosolyogva kattintottam a piros x-re, de csak miután mindent még egyszer és még egyszer elolvastam. Ő is sokat alakított a személyiségemen, anélkül, hogy ezt bármelyikünk is érszrevette volna.
És ott volt Tami, akinek esküszöm, nem emlékszem már a lapcímére, de tudom, hogy az egyik fejlécén egy ablakon kihajoló meztelen nő volt, és hogy neki rózsaszín haja. Mármint Taminak. Amikor megtaláltam a blogját, valódi katarzisélményem volt, mert úgy éreztem, hogy egy lelki társra találtam, imádtam őt olvasni, mert a bejegyzései olyanok voltak, mintha én magam írtam volna őket.
Gabriel, aki amióta a világ világ blogol, és aki a sztár volt, amikor idekerültem. Tényleg, portállista elején volt, és mindenki csodálta meg gyűlölte egyszerre, mert hihetetlenül szókimondó volt. A fél Gportál őt próbálta utánozni designban is, és viselkedésben is, kisebb-nagyobb sikerekkel. Egyszerűen minden külső azon a blogon olyan volt, hogy tátott szájjal bámultuk a kreativitást és ügyességet, hozzáértést. Sokszor eszembe jut mostanában is, hogy egy kicsit nézelődjek a régi designjai között, és csodálkozzak. És tényleg, ő az abszolút veterán GP-s blogos körökben, és hihetetlenül inspirál mind a mai napig. Szerintem sokan ismeritek az I Hate Mondays szerkesztőjeként.
Gabrielnek hála, megismertem szanit, akinek szintén nem emlékszek a blogjára, és már nem is blogol, de tudom, hogy depressziós volt és hogy fekete háttére írt hangyapucányi sötét betűkkel, ékezet nélkül, de ez senkit nem tántorított el az olvasásától. És volt neki egy folytatásos története is, erőszakkal, verésekkel és elbaszott szerelemmel, nagyon szerettem. És az a lány, emberek, gyönyörű szép! Egy ideig működött a devArt accountja, mostmár deaktiválta, de hatalmas nagy kék szemei voltak (tényleg hatalmasak), fekete haja, nagyon fehér bőre és már-már betegesen sovány volt, de nekem ez az abszolút szépség egyik megtestesítője. Rengeteget cigizett, erre is emlékszem.
És skinny, aki akkoriban marla volt, és vele kapcsolatban is úgy éreztem, hogy lelkitársra leltem, mert éppen annyira imádja a Nirvanát és Kurt Cobaint, mint én. És már az a tény, hogy Angliába költözött, teletöltötte a szívem irigységgel, ugyanakkor imádtam olvasni minden egyes bejegyzését.
Tulajdonképpen nincs semmi értelme ennek a posztnak, csak azoknak jelent valamit, akik több ideje gépéznek, de hátha nekik felcsillan a szemük egy-egy név láttán. :D

Ismét kiújolt a Placebo-mániám, de ezt mondtam. Azt nem, hogy minden egyes alkalommal, amikor elkezdek megint Placebot hallgatni (mert nem úgy megy ez, hogy every once in a while meghallgatok egy számot, nem, ha nekifogok, akkor az egész diszkográfiát végighallgatom negyvenszer, egy héten keresztül minimum), olyan katarzisélményem lesz, mintha most hallanám Molkot életemben először. Minden dalban van legalább három olyan sor, amivel tökéletesen azonosulni tudok. Ezért is támadt egy enyhén fanatikus ötletem. Van egy fekete noteszem, amibe eddig verses próbálkozásokat írtam, de a Placebo dalszövegek végülis magasabb művészi kategóriába tartoznak, ezért elkezdtem megtölteni a noteszt dalszövegekkel. Nem részletekkel, hanem az összes dalszöveget teljes formában elkezdtem beleírni, mindenféle kategória nélkül. A tervem az, hogy mindenhova hurcolni fogom magammal (igazán nem nagy notesz, és amennyi minden van nálam állandóan, simán elfér mellettük), és ha valami kiüti a biztosítékot, vagy éppen nem, és jól érzem magam, akkor kinyitom, és keresek hozzá egy találó részt. Mert minden érzésemet elénekelte már Brian... És sokszor érzem úgy, hogy most jaj de nagyon meg kellene hallgatnom mondjuk a Follow The Cops Back Home-ot, de épp nem tudom, mert vagy nem múködik megint az mp3-am, vagy nincs időm vagy valami, és ilyenkor csak előkapom a noteszt és elolvasom a dalszöveget. Jó, jó, vagyok akkora fan, hogy egy csomó mindent tudok kívülről, de van, hogy nem jut eszembe. Szóval igen, egy újabb formája a Chloé-féle önterápiának. Igaz, még csak hétnél tartok, de most még van időm.
Más. Alig várom, hogy menjek Kolozsvárra. Igaz, hogy apunak támadt az a csodás ötlete, hogy bizony ki kell meszelni a lakást (ez tény), és hogy ők mindenestül felköltöznek három napra, és akkor meszelünk. Egy kicsit elvette a kedvem ez, mert Kolozsvár éppen az a hely, ahová itthonról menekülök. Egész nyáron vártam a pillanatot, hogy Kolozsváron egyedül lehessek, és most ott sem lesz egy nyugodt magányos percem sem. Egyelőre úgy fest a dolog, hogy én korábban felmegyek, de rendbe kell szedni a lakást, mert anyuék agyfaszt kapnak, ha meglátják az ott uralkodó khm, körülményeket. A viccesebb dolog meg az a tény, hogy a nyáron kivágták az áramunkat, úgyhogy ha most felmegyek, minimum egy éjjelt egy tök sötét, villany nélküli lakásban kell eltöltenem, és előre be vagyok szarva. Nem beszélve a büntetésről és arról a pénzről, amit ki kell fizetni, hogy visszakössék. Anyu ugrált örömében, amikor megtudta. Most meg ki kellene takarítanom a szobámat, és ilyenkor mindig eszembe jutnak szép dolgok, meg érdekes dolgok, meg bármi, csak takarítani ne kelljen, úgyhogy valószínűleg még ma, rövid időn belül ismét jelentkezem egy nyálas, sírós, taknyos poszttal a szerelmi életemről. Nem viccelek, készüljön fel az a tíz ember, aki olvassa a blogot.
Jaj, és azt hiszem, ezután nem nagyon fogok kiemelgetni a bejegyzésekben, mert kinda fölösleges.

Komolyan elgondolkoztam azon, hogy bezárom ezt a blogot, mert a velem történteket nyugodt lélekkel megoszthatom a Sequins-and-Limes-on. Gondoltam én... De aztán eszembe jutott, hogy miért is hoztam létre ezt a blogot. Azért, hogy ki tudjam írni magamból mindazt, ami éppen fáj, vagy legalábbis azt hiszem, hogy fáj - mindazt, amit fontosnak érzek abban a percben, hogy később visszaolvashassam és mosolyoghassak rajta. És hát van bennem egy egészséges (?) mennyiségű exhibicionizmus, amolyan kirakat-szenvedő vagyok, csak legalább nem a mindennapok, hanem az internet kirakatában teszem. Aztán a tegnap este elkezdtem Placebo-t hallgatni. Az összes daluk valahogy olyan kék-lila-magenta hangulatú, egy ici-pici narancssárgával, amolyan LSD-trip gyönyörű színekkel - nem tudom, miért, de mindig ezek a színek vannak bennem, ha Placebo megy valahol. És bennem is maradnak egy ideig. Úgyhogy ez megihlette az új designt is, mert a másik, valljuk be, elég régóta fent volt ahhoz, hogy egy kicsit el is menjen a kedvem a blogolósditól.
Még pár szó a desingról:  a fejlécen látható haiku Jorgosz Szeferisz írása, magyar fordításban valahogy így hangzik: "Meztelen nő - a repedt gránátalma csillaggal volt tele." A modulokban használt képek egy Kelly Mary nevű lány Flickr galériájából vannak, imádom az összeset, gyönyörű szépek. És ha meglátom, hogy valaki lenyúlja ezt a nagyon kreatív háromszínű képkeret-megoldást, én leharapom a fejét. Nem viccelek! :) Azt még el kell mondanom, hogy a modulfejléceken és a bejegyzések címében levő színes hátterű iniciálé ötletét Xénia adta, akinek a blogján láttam egy idézetet, ahol az első betűnek fekete háttere volt. Köszönöm neki, és remélem, nem gond, hogy megihletett. :D
És mondanám, hogy most teljes erőbedobással itt vagyok, és jövök, amikor csak tudok - de ez nem lenne igaz. Nem. Akkor jövök, ha van valami mondanivalóm, ha nincs, akkor... akkor csend van itt is, mint  bennem. Most nincs csend. Csak mondom.

Újra elkezdtem Dextert nézni. Négy évadot kivégeztem néhány hét alatt, de a harmadiktól kezdtem, és arra gondoltam, nem esek neki az új évadnak addig, amíg nem láttam az elsőket. A lakótársam amúgy is egy csomót basztatott, hogy nem lehet úgy nézni, hogy nem láttam az első két évadot, mert egy csomó mindent nem értek (pedig dehogynem), az meg csak pluszpont, hogy ebben játszik Dexter irtó szexi testvére is, akire csorgathatom a nyálam.
És, amit még jobban szeretek, hogy sokkal jobban megismerhetem Dexter karakterét, azt az embert, aki eltol magától mindenkit, aki egy kicsit is közel kerül hozzá. Nem gondoltam volna, hogy egy sorozat fog rávilágítani dolgokra A-val kapcsolatban. De abban az epizódban, amit épp nézek, Dexter beszél magáról. Hogy azért nem enged senkit közel, mert fél, hogy látják majd, milyen valójában és megijednek tőle. A. is erről beszélt, hogy fél. Ez a fő oka annak, hogy nem vagyunk együtt. Négy év alatt annyit sikerült kiszednem belőle, hogy attól is fél, hogy megun majd engem, mert mindenbe beleun, és nem akar bántani. Soha nem értettem, hogy mivel tudna bántani. Persze, állandóan bánt azzal, hogy nem vagyunk együtt, de ha végre az enyém lenne, minden fájdalom eltörpülne a boldogság mellett. De hogy attól fél, hogy megismerem őt... igazán? Erre nem gondoltam.
- Jobban ismersz, mint én magam. - mondta egyszer nekem, és ez meglepett. Jobban ismerem, mint szinte bárkit a környezetemben, főleg ahhoz képest, hogy milyen kevés időt töltöttünk igazán együtt. De arra nem gondoltam, soha, hogy jobban ismerném, mint ő magát. De ha ezt így érzi - akkor mégis mitől fél? Mit rejteget előlem?
Mi van, ha ő is egy sorozatgyilkos? :DDD Viccet félretéve, sokszor utalt arra, hogy ő már nem szeret igazán semmit. Amikor legutoljára ezt mondta, megtorpantam, elengedtem a kezét és a szemébe néztem. Nem láttam benne semmit, csak sajnálatot és fájdalmat. Talán tényleg nem tud már szeretni. Emlékszem, egyszer azt mondta, hogy a legjobban szeretett emberek listáján második vagyok, a családja után. Azt hiszem, ez még mindig így van - még ha nem is beszélünk szeretetről, csak törődésről. Engem engedett a legközelebb magához - leszámítva az ex-barátnőjét.
- Azt nem értem... Az fáj a legjobban, hogy vele össze tudtál jönni, velem meg nem. Miért?
- Mert tőle nem félek.
- Miért félsz tőlem?
- Nem tudom. Tényleg nem tudom.
Ez az a párbeszéd, ami a legjobban megragadt bennem. Fél, hogy túlságosan ragaszkodni fogok hozzá? Hogy függni fogok tőle? És talán, a legjobban attól, hogy függni fog tőlem? Egyszer azt is mondta, hogy semmi sem köti igazán ehhez a világhoz. Talán tudja, hogy ha tényleg átengednénk magunkat egymásnak, én ide kötném - és ettől fél. Hogy lesz, amiért élnie. Hogy félnie kell majd a haláltól.